„Az epikát bele kell vinni az építészetbe”

125 éve született Weichinger Károly

„A városnak állandóan mesélni kell az utcán járóknak. Az epikát bele kell vinni az építészetbe és a várostervezésbe. Értik kérem” – oktatta hallgatóit a ma 125 éve született Weichinger Károly, az építész kar legendás tanára.

Weichinger 1893. október 12-én született Győrben, mégpedig annak „műemlékekkel teli belvárosában”. Édesapja osztrák származású volt, édesanyja magyar, de Bécsben nevelkedett lány. Otthon főleg németül beszéltek, a játszópajtásokkal viszont magyarul. „Az udvarunkon bandába verődve rúgtuk a rongylabdát, sárkányt eregettünk. Majd jöttek a csavargások a folyóvizeken és a közeli erdőkben. Így éltem boldog, meglehetősen szabad gyermekkoromat” – írta a Budapest folyóiratban 1978-ban megjelent visszaemlékezésében.

Weichinger Károly portréképe (Csigó László felvétele) és fotó a fiával 1936-ból (Forrás: Weichinger Károly: Egy építész számvetése, Budapest folyóirat, 1978/9.)

Ahogy ebben az írásában maga is bevallja, nem tartozott a győri reáliskola legjobb tanulói közé, de sokat olvasott, rajzolt és festett, az impresszionisták nyomán a szabadban készített tájképeket. A rajztanára, Pálos Ede többször magával vitte a közeli falvakba, ahol a népi építészet elemeit rajzolták. Ez az élmény a későbbi építészeti pályafutására is nagy hatással volt, főleg a különböző nemzetközi kiállításokra készített terveinél – a Nemzetközi Kézművesipari Kiállításnál, a milánói Triennalénál, az 1939-40-es New York-i Világkiállításnál – jött jól az a formakincs, amit innen meríteni tudott. Szüleivel, akik nagy gondot fordítottak a nevelésére, kétszer két hónapos utazást tett Ausztriában, az ott látott műemlékek szintén jelentős hatást gyakoroltak rá.

Diákévei alatt komolyan sportolt: tizenhét évesen ő vezette Győr ifjúsági evezősegyletét. Később feleségével folytatta az evezést. „Sajnos, az idő kemény ellenfél, és nem engedi, hogy Regensburgból meg Ulmból evezzünk lefelé, ahogy megtettem még gyerekfejjel ezeket a szép túrákat az akkor még különösen elég veszélyes folyón” – írta 84 éves korában. A sport szeretetét fiának is továbbadta, aki válogatott szinten öttusázott.

Weichinger diákkori arcképe (Pálos Ede szénrajza) és fiával a Dunán (Forrás: Weichinger Károly: Egy építész számvetése, Budapest folyóirat, 1978/9.)

Az I. világháború megszakította műegyetemi tanulmányait, így 1921-ben szerezte meg az építész diplomát. A festészetről sem mondott le, képeit többször kiállították a Nemzeti Szalonban. Azt, hogy végül is melyik irányba fordul, az Iparművészeti Iskolába történt helyettes építész-tanári meghívása döntötte el. Az ottani kapcsolat a festő és szobrász tanárkollégákkal az építész tervezői pályafutásához is átfogóbb szemléletet adott.

 „Abban az időben, amikor a »sachlich« funkcionális áramlatába bekapcsolódva igyekeztem keresni a szelídebb eszmei tartalommal is bíró irányzatokat, az építészet és iparművészet minden ágával foglalkoztam” – foglalja össze ezt az időszakot a visszaemlékezésében. „Próbáltam elkerülni a rideg divatirányzatokat, és egyszerűen, az emberi léptéket tiszteletben tartva terveztem. Terveztem bútoroktól kezdve lakó- és középületeket, sőt, a sokféle igényből összetett városrendezéssel is gyakran foglalkoztam. Ezt abban az időben a magyar építészek nem tekintették az építészi hivatáshoz tartozónak.”

A Pálos kolostor a Gellért-hegy oldalában (1932) (Fotó: Kis Ádám / Lechner Tudásközpont)

1928-ban Dörre Endrével és Kőszeghy Gyulával I. díjat nyert Pécs városrendezési pályázatán, a következő évben – szintén Dörrével – egy győri hasonló pályázatot nyert meg.  Már ekkor, korát megelőzve, nagy hangsúllyal vette figyelembe a közlekedési és a zöldterületi igényeket. 1930 májusában az ő terveit is bemutatták Belgiumban, Liège-ben, a Nemzetközi Építészeti Tervkiállításon. A harmincas évek elején tervezte a Napraforgó utcai kísérleti lakótelepen a 18. számú házat és a mai XI. kerületben a Törcsvár u. 20. szám alatti lakóházat. (Az utóbbi 2009-2011 között Miltenberger-Miltényi Miklós és Fónagy Dóra tervei alapján újult meg.)

1932-ben készült el egyik fő műve, a pálos kolostor a Gellért-hegy oldalában. „Kúpos toronysüvegével, árkádos udvarával és az épület szépen kiegyensúlyozott egyszerű tömbjével a dunaparti városkép finom rajzú kiegészítése” – írja róla Pamer Nóra. A festői tömegű épület a szocializmus évei alatt a Balettintézet kollégiumaként működött, majd a rendszerváltás után került vissza a rend tulajdonába. A kolostor finoman egyensúlyoz a „történelmi stílusok romantikus átköltése” és a modern formák között, emögött talán az is ott van, hogy Weichinger 1929-es, a székesfehérvári Prohászka Ottó emléktemplom tervpályázatára beadott modernebb szellemű tervét (Árkay Bertalan és Rimanóczy Gyula pályázataival együtt) a zsűri visszautasította. A pálos rendház azonban mégsem mond le teljesen a modern megoldásokról, az épület teteje járható teraszként lett kialakítva, a torony kúpja alatt, a boltíves árkádok mögött pedig kilátóhely található.

A Pálos kolostor a Gellért-hegy oldalában (1932) (Fotó: Kis Ádám / Lechner Tudásközpont)

Szintén ő építette a pécsi pálos kolostort és templomot (1937), még letisztultabb formákkal, ami jól mutatja az 1930-as évek elején az egyházi építészetben lezajlott modernista áttörést. A zárt, geometrikus tömegeket nagy, félköríves ablakokkal és árkádokkal oldotta fel. A félkörívek a korszakra jellemzően különálló, campanile jellegű harangtornyon is visszaköszönnek. Ugyanebben az évben épült fel a Szilágyi Erzsébet gimnázium, amelynek terveit Hübner Tiborral együtt készítette. Mivel a Z-alakú alaprajzzal a megadott beépítési vonaltól eltértek, a tervük nem nyert díjat a pályázaton, csak megvételt, de az iskola végül is az ő koncepciójuk szerint valósult meg, a főváros első modern középiskolájaként.

Weichinger „középutas politikát” folytatott, a modernizmust nem vette át feltétel nélkül: „Már a második világháború előtt igyekeztem önmegtartóztató módon, tehát kerülve az építészeti divatosságot, a feltűnést keltő irányzatokat, józanul, humanista szemlélettel alkotni. Nagy lelki erő kellett ahhoz, hogy amikor lapostetős, sterilen tiszta formaképzéssel tervezett minden »menő« építész, elfogadva az újból a jót, megmaradjak a maradandó értékűség határán belül. Ezen hitvallásom alapján terveztem lakóházakat, iskolákat, templomokat, amelyek közül csak a legnagyobbakat említem: országos pályázat útján Kertész K. Róbert kollégámmal terveztük a pályanyertes Budapesti Központi Városházát, amely a legigényesebb követelmények szerint épült volna föl, és hivatva lett volna arra, hogy a fővárosban szétszórt szolgáltató közintézményeket (út, víz, gáz, stb.) is magába foglalja.”

A pécsi pálos templom (1937) (Forrás: pecsma.hu)

Az 1940-es pályázati terv a II. világháború miatt sajnos nem valósulhatott meg. 1945 januárjában Weichingert meghívták a Műegyetem Városrendezési Tanszékének vezetésére, majd 1946-1969 között a Középülettervezési Tanszéket vezette. „Szakmai múltam, eredményeim és progresszív gondolkodásom nyomán azt reméltem, révbe jutottam, és komolyabb rendeltetésű megbízatásokat kaphatok. Sajnos, csalódtam. A tanszék fiatalabb dolgozóival számos nagyobb pályázaton vettünk részt, gyakran szép eredménnyel. Hogy csak a legjelentősebbeket említsem: megnyertük a Lágymányoson épülő Építész Kar részére hirdetett országos tervpályázatot, a Vigadó mellett építendő, hangversenytermet befogadó épület pályázatát. Ezenkívül megnyertem a moszkvai Mezőgazdasági Kiállítás állandó magyar pavilonjának a pályázatát. Sajnos, mindezekből egyik sem épült fel, pedig tervező alkat révén sóvárogva vágytam arra, hogy látható épületsorokat hagyjak magam után.”

A Szilágyi Erzsébet Gimnázium (1937) (Fotó: Kis Ádám / Lechner Tudásközpont)

Tervezői megbízások érdekében még az „illetékes elvtársat” is megkereste, de elutasító választ kapott: „Ön csak tanítson úgy, ahogy eddig, az nekünk többet ér, mintha tervezne, ami különben is bérfeszültséget okozna a tervező vállalatokba tömörült kollégákkal szemben.”  Nem maradt azonban elismerés nélkül, 1954-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, és a tanítást is örömmel végezte: „… szerettem a fiatal tehetségeket. Nemcsak oktattam őket, hanem, néha a vasárnapokat is felhasználva, diplomatervüket megbírálva neveltem is. Éreztem, kölcsönös a hatás: tanulnak tőlem, de én is okosodtam egy-egy megjegyzésükből. Úgy érzem, így maradtam fiatal, és csak 75 éves koromban mentem nyugdíjba.”

Weichinger alakja a szakmai köztudatban legendás építész-tanárként él, aki jelentős korszakokat kötött össze: őt még a 20. század első évtizedeinek, a magyar építészet egyik aranykorának tanárai tanították, majd ő maga több későbbi kiemelkedő építésznemzedéknek adta át tudását. Az 1953-ban elindult Mesteriskola első ciklusának nyolc mestere (vezető építésze) között is ott volt. Tanítványai egyike, Polónyi Károly visszaemlékezéseiben is idézi kedves tanárát, aki így oktatta hallgatóit: „A városnak állandóan mesélni kell az utcán járóknak. Az epikát bele kell vinni az építészetbe és a várostervezésbe. Értik kérem.”

A Szilágyi Erzsébet Gimnázium (1937) (Fotó: Kis Ádám / Lechner Tudásközpont)

Sokat járt az országhatárokon túl, kiterjedt külföldi kapcsolatokkal rendelkezett, számos meghívást kapott. Többször járt az Egyesült Államokban és Kanadában, zsűritag volt az ankarai városrendezési terv, a városháza, a Kemal mauzóleum és a szófiai városháza pályázatán, előadásokat tartott a lipcsei, a weimari, a nyugat-berlini és a kairói főiskolákon, egyetemeken, részt vett afgán és egyiptomi építészek posztgraduális képzésében.

A hatvanas évek első felétől miniszteri felkérésre az UVATERV eszmei irányítójaként is működött, komoly szerepe volt az M7 autópálya (ahol a pályaszakaszoknak, a hidaknak a pannon tájba illesztésén őrködött) és a metróállomások kialakításában. „Egy személyben írtam ki pályázatot a metróállomások építészeti kialakítására, egy személyben bíráltam el azokat, és ültem össze a nagyon megértő tervező kollégákkal az irányelvek egyeztetésére” – jegyezte le visszaemlékezésében.

A Virág Csabával közösen tervezett, Liszt Ferenc tér 6. szám alatti lakóház (1961) (Fotó: Kis Ádám / Lechner Tudásközpont)

1936-tól a Gellérthegy oldalában, a Mészöly utcában lakott, egy Medgyaszay István által tervezett házban. A lakás egyben műtárgy-gyűjteményének is otthont adott. A szobrok egy része Budapest ostromakor eltűnt, de több gótikus és barokk alkotás túlélte a történelem viharait.

„Asztalomon ott a rajztábla, a munkát nem hagyom abba. Sokszor adok szakértői véleményt középületek áttervezésére (pl. a budai várpalota esetében), publikációimmal az ízlést, szemléletet igyekszem formálni. Tanácsadó vagyok az UVATERV-nél, Építészeti gondok címen tanulmányokat írok a Fővárosi Tanácsnak. (Kivonatosan a Magyar Nemzetben jelennek meg)” – írta 84 éves korában. „Örömmel tapasztalom, hogy beérik tanításom: a műszaki tudás ne homályosítsa el az ember józan ítélőképességét.”

A Virág Csabával közösen tervezett, Liszt Ferenc tér 6. szám alatti lakóház (1961) (Fotó: Kis Ádám / Lechner Tudásközpont)

Weichinger életének 89. évében, 1982. január 25-én hunyt el Budapesten. Alkotószelleme, építészi magatartása tanítványaiban és azok tanítványaiban él tovább, ahogy ő maga is megfogalmazta: „Az idő mindnyájunkat szerénységre int és számvetésre késztet. Nyolcvannegyedik életévemben gyakran felmerül bennem a kérdés: mi képes dacolni az idővel? (…) Az időt a munkával lehet legyőzni. De nem akármilyennel. Az alkotói szellem, magatartás is fontos. Sőt, is nélkül: a legfontosabb.”

Források:
Weichinger Károly: Egy építész számvetése, Budapest folyóirat, 1978/9.
Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború között, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1986
Ferkai András: Buda építészete a két világháború között, MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, 1995
Torma Tamás: Drakulától a szocializmuson át a modernizmusig, Octogon, 2013/4.

Pesti Monika