Historizmustól a későmodernig– egy magyar építészdinasztia története a XIX-XX. században

Rimanóczyk a rajzasztalnál

A „Fehér köpeny & rajzasztal” pódiumbeszélgetés-sorozat ötödik estjén Rimanóczy Jenő Ybl-díjas építész volt a Lechner Tudásközpont vendége.

Akik október 11-én este ellátogattak az egykori Királyi Lágymányosi Dohánygyár ma archív terveknek otthont adó dohányraktárába, azaz a Lechner Tudásközpontba, a szokásoktól eltérően nem csak a huszadik század második felének hazai építészetéről hallottak: a Rimanóczy-építészdinasztia a XIX. század második felétől alakította tevékenyen Magyarország városainak képét; a Fehér köpeny & Rajzasztal építészeti pódiumbeszélgetés ötödik alkalmán mind a hat alkotó pályájáról szó esett.

Megtudtuk, hogy bár idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmán is a kiegyezést követő aranykor ismert és sikeres építésze volt Nagyváradon, a család kései leszármazottjai ezt sokáig nem tudták, és csak Rimanóczy Jenő kutatásai nyomán derült fény a közvetlen rokonságra. Hiába volt a régi Rimanóczyak sikere és gazdagsága, a trianoni trauma és a család történetének viszontagságai megszakították a folytonosságot, s Rimanóczy Árpád a K und K hadsereg mérnöktisztjeként szinte a nulláról kezdte újra. Arra is csak Ferkai András építészettörténész legújabb kutatásai derítettek fényt, hogy számos sikeres katonai épületet, létesítményt tervezett.

Fia, idősebb Rimanóczy Gyula, a család legszélesebb körben ismert tagja már tudatosan készült az építész pályára. A Műegyetem elvégzése után korának legsikeresebb tervezőinél szerzett gyakorlatot, a Horthy-korszak ideológiájához koherensen illeszkedő neobarokk stílusban alkotó „Nagyrablóknál”; a családi körben ismert személyes visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Wälder Gyula historizáló Szent Imre Gimnáziumának ő tervezte a nagytermét. Hallhattunk a hamarosan a modern építészet felé forduló idősebb Gyula sokáig kilátástalan harcáról, hogy az akkor rendkívül korszerűnek számító építészeti iskolát itthon is elfogadtassa. Sikerrel: a Pasaréti téri Szent Antal ferences plébániatemplom olyan sikert hozott számára, hogy hamarosan sorra nyerte a pályázatokat, s velük együtt a megbízásokat jelentős középületekre – a CIRPAC, vagyis a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa hazai csoportjának (Molnár Farkas, Fisher József, Breuer Marcell és társaik) legnagyobb dühére, akik Rimanóczyt és körét törzshelyük után ekkor már irigykedve csak „Kisrablóknak” hívták.

Hiába azonban a felfelé ívelő pálya: Budapest 1944-45-ös ostroma elpusztította idősebb Rimanóczy Gyula irodáját, terveit, s a nyomában beköszöntő új politikai rend hamarosan a reményeit is egy önálló, sikeres építészeti praxisra. Az államosított tervezőintézetbe „besorozott” Gyula nehezen viselte, hogy nagyságos mérnökúrból Gyula bácsi lett a KÖZTI rajzasztala mellett. S noha sorra kapta a jelentős megbízásokat, és az elsők közt nyerte el az Ybl Miklós-díjat is, második infarktusa fiatalon, 1958-ban elvitte.

Fiai, ifjabb Gyula és Jenő eddigre azonban már visszavonhatatlanul nyomába eredtek az építészeti pályán. Nem véletlenül, apjuk már gimnazista korukban beadta műszaki rajzolónak a fiúkat a kor állami tervezővállalataihoz, mondván, polgári származásuk és gyatra tanulmányi eredményeik nem teszik reálissá egyetemi továbbtanulásukat. Szerencsére tévedett: a rajzasztal mellett gyakorlatot szerző testvérek számára nem okozott gondot az egyetemi alkalmassági felvételi; Jenő ekkorra már önálló épületet is tervezett a Közlekedésüzemi Épülettervező Vállalatnál (KÖZÉPTERV), a dombóvári gazdasági kisvasút indóházát. Ez a gyakorlata a „felelős” azért is, hogy a tavaly a székesfehérvári vasútfejlesztés során lebontott régi pályaudvari irányítótornyot korábban tévesen idősebb Rimanóczy Gyula alkotásának vélték. A pályaudvarral együtt a tornyot is tervező Kelemen László műszaki rajzolójaként Rimanóczy aláírása is szerepelt a terveken, a helyhiány miatt keresztnév nélkül…

Idősebb Gyula halála előtt még megérhette, hogy két fia elvégezte az egyetemet, sőt, a hátralévő néhány hónapban öt közös pályázatot is elkészített apa és két fia. Nem is eredménytelenül: Jenő első megépült munkájának, az Óbudai Kísérleti Lakótelep garzonházának közös pályázatuk volt az alapja. Ifjabb Gyula a Budapesti Városépítési Tervező Vállalatnál (BVTV, majd BUVÁTI) helyezkedett el, s évtizedekkel későbbi nyugdíjazásáig végig itt dolgozott, számos nagy budapesti lakó- és középület tervezőjeként. Jenővel azonban továbbra is sok közös pályázatot készített, noha öccsét jól sikerült diplomájának köszönhetően meghívták a MÉSZ Mesteriskolájába, s vele együtt Szendrői Jenő mellé, az IPARTERV-be dolgozni, ahol a következő évtizedeket végig aktív tervezőként munkálkodta végig, annak ellenére, hogy a későbbi években a 250 fős „A” iroda vezetőjeként ezt nem várták el tőle. Az IPARTERV-es évek eredménye néhány jelentős megépült lakó- és középület mellett sok nem megvalósult nagy kórház és egy Ybl-díj, alig egy évtizeddel apját követően.

A hetvenes évek közepén Rimanóczy Jenőt felkérték az ÁÉTV főépítészi-főmérnöki pozíciójára, ő pedig felmérte, milyen nagy szakmai elismerést jelent párton kívüliként a szovjet és magyar hadseregnek, a pártnak és a szakszervezeteknek rendszeresen tervező cégnél a főigazgató utáni második poszt. Nagyszerű lehetőséget látott benne, hogy az akkor szakmailag nem az élvonalba tartozó tervezőintézetbe meghívhatja dolgozni fiatal, tehetséges tanítványait, akiket ebben az időben már a Mesteriskola mestereként is tanított. A következő években nagyszerű tervezőgárda jött össze az ÁÉTV-ben, akik – mivel a rendszerváltás közeledtével a tervezővállalat különös gyorsasággal indult meg a lejtőn – hamarosan a kialakuló magánirodák, és velük együtt az 1989 utáni hazai építészet élvonalbeli alkotóivá váltak.

Rimanóczy Jenő is e magánirodák egyikében dolgozott nyugdíjas évei elején néhány nagyobb kórház tervein, több évtizednyi vezetői munka után örömmel hajolva újra a rajzasztal fölé. A számítógépes tervfeldolgozást már otthon, a maga szórakoztatására sajátította el, de ebben az időben figyelme kortársai emlékezete felé fordult. Így lett a Wikipédia szerkesztője, közel hatvan magyar építész és néhány művész életrajzát megörökítve az utókor számára. Közben megírta és magánkiadásban megjelentette családja történetét, 2013-ban átvehette az MMA Építőművészeti Tagozatának díját, 2014-ben pedig a Média Építészeti Díja átadójának díszvendégeként fogadta a Mesterek Köszöntését. Október második keddjén, a Lechner Tudásközpontban erről a színes szakmai pályáról mesélt, miközben a közönség soraiban egykori IPARTERV-es és ÁÉTV-s pályatársai és tanítványai, a szakmai médiumok újságírói és a közelmúlt építészete iránt érdeklődő fiatalok hallgatták. További jó egészséget kívánunk neki!

 

Fotó: Kis Ádám/Lechner Tudásközpont

Mészáros Ábel